Kép: beckyhiggins.com
Olyan szép érzés, amikor egy öreg házban nemzedékekre visszamenőleg kézzel fogható emlékek vannak a felmenőkről és az utódokról. Az összes gyerek és unoka magassága ott díszeleg az ajtófélfán, és ha a felnőtt hazalátogat a szülői házba, biztos lehet benne, hogy a szobája érintetlenül várja őt, éppúgy, ahogy egykoron otthagyta. Mi magyarok röghöz kötöttek vagyunk, nem szívesen költözünk.
37 éves vagyok és a napokban költöztem tizenhatodjára. Nem hasra vágva mondom ezt a számot, valóban ennyiszer csomagoltam be, majd ki. Ebben persze van néhány albérlet, ahol egyetemistaként éltem, és gyerekként sem ugyanott nőttem fel, de már a saját gyerekeimmel is az ötödik helyen élek. Amikor az első esténken az új házban fáradtan leültünk a kanapéra a férjemmel, egymásra mosolyogtunk és ő azt mondta: – soha többet nem költözünk, megérkeztünk.
Hmm. Nekem csak egy Ki tudja? – hagyta el a számat, de a gondolataim elkalandoztak. Vajon le tudnám élni a hátralévő életemet egy helyen? Nem tudom. Sosem féltem a változástól, bár amióta gyerekeim vannak, lényegesen jobban átgondolok minden fontos lépést, de ez nem azt jelenti, hogy ne lépnék, ha úgy alakul az élet. A férjem már más tészta. Ő utál kilépni a komfortzónájából. Ám mellésodort az élet egy változásfüggő feleséget, így egyre többször és egyre bátrabban rakja ki a lábfejét a jól megszokott, biztonságos, kiismert dolgai közül. A legjobb példa a költözés. Az első tíz együtt töltött hónapunkat követően, a szülei házában éltünk ezidáig. A megörökölt ingatlanba költözni, ésszerűnek tűnt, ám akkor vettem észre, hogy mennyivel magabiztosabb, határozottabb amikor már ott laktunk. Tudta hol mennek a vezetékek a falban, melyik ablakokat lehet egyszerre kinyitni anélkül, hogy huzat lenne, és melyik konnektorokat használhatjuk egyszerre a biztosíték lecsapódása nélkül. Persze hogy tudta, hiszen itt nőtt fel. A szülei még akkor építették, mielőtt ő és két nővére meg sem születtek. Így a szomszédok is kíváncsian kukucskáltak miután beköltöztünk, hogy a kisfiú aki a szemük előtt nőtt fel, vajon milyen asszonyt (és két gyereket) hozott a “szülői házba”. Mert hogy a szomszédság sem nagyon változott az elmúlt évtizedekben. Bizony.
Talán egy újabb magyar mentalitást feszegető kérdés ez? Csak mi magyarok vagyunk ennyire röghöz kötöttek? Talán sejtszinten ragaszkodunk mindenhez ennyire? Más országokban, kultúrákban a házbérlés a “normális”.
A fiatalok kibérelnek egy lakást, s ha majd jön a gyerek és nagyobb kell, hát átköltöznek egy nagyobb bérleménybe. Ha pedig a munka szólítja el őket, akkor keresnek az országon belül vagy éppen a világ másik pontján egy kiadó házat. Ennyi. Nem ragaszkodnak a saját tulajdonhoz, ahhoz, hogy majd a gyermekeik is ott éljenek, ahova az ajtófélfába belekarcolták a magasságuk változását.
Változás. És a félelem a változástól. Talán ez állhat a mögött, hogy sokan 30-40 évig vagy akár egész életükben ugyanott élnek?
A változásról, és annak megéléséről sok tanulmány, cikk született, sőt már külön tudományágnak számít sok helyen. Biztos sokan belefutottunk már a változásmenedzsment kifejezésbe, vagy láttunk hirdetéseket a változás megélését segítő workshopokkról, netán van aki el is látogatott egy ilyen rendezvényre. A költözést épp úgy, mint egy munkahelyváltást is, sok körüljárás, agyalás, számolás előz meg.
Fontolgatunk. És győzködjük magunkat, hogy bár zavaró amikor egy buliból kissé illumináltan hazatérve felbotlunk jóanyánk száradó házi tésztájában, ami szinte az egész lakást beborítja, vagy hogy nem is annyira süvít a cúg az ablakon be, na és az új lakásban is biztos penészedne a fürdőszoba, nem beszélve arról, hogy mindenhol van egy magát ezermesternek tartó pasas, aki tuti csak akkor fúr meg farag, amikor a gyerek aludna.
Gyártjuk a kifogásokat, hogy miért is ne költözzünk, ne változtassunk. Aztán szépen lassan megérik a gondolat, elegünk lesz vagy csak jön egy kihagyhatatlan lehetőség, és meggyőzzük saját magunkat, hogy lépjünk. Vagy nem. Mert a nagyszüleink is abban a házban élnek, ahol először próbálkozott famászással az anyukánk, ahol még mindig látszik az “1984.07.13.” felirat a járda betonján, amit a papa vésett bele, amikor a bajtársakkal közösen készítették öntötték az utat, és ahol mindig ugyanaz az illat vár bennünket.
Talán pont a személyes kötődés, a megszokás, a minta miatt költözünk kevésszer? Vagy ez is csak egy általánosítás?
A minap kisfiammal bóklásztunk az új házunk környékén és csupa-csupa új építésű ház között találtuk magunkat. Egy új utca, amit azért nyitottak az alig ezer lakosú, gyönyörű, sváb falucskában, hogy a ‘gyüttmentek építkezhessenek. Építsenek egy házat, ahol a járda betonjába már nem lesz belekarcolva a dátum, mert a kivitelező e-építési naplójában úgy is rögzítve van mikor készült, ahol még csak facsemeték növögetnek az udvarokban, amiket esztétikai szempontból és nem mászhatósága miatt választottak a fiatal párok, ahol az illatok a műanyag nyílászárók, szag- és páraelszívók, valamint légfrissítők miatt inkább a változatosságot, mint sem az állandóságot képviselik. És bár ezeknek a házaknak a lakói ideköltöztek valahonnan, de javarészt nem maguk építették kétkezi munkájukkal, hanem építtették otthonukat. Talán ez lehet felmenőink ingatlanjukhoz való ragaszkodásának titka, hogy kétkezükkel építették?!
Nem tudom. Csak azt, hogy tegnap este azon kaptam a férjemet, amint, az alig egy hete lakott vadonatúj otthonunkban keresi az ideális helyet, ahova belekarcolhatná a gyerekek magasságát…
